|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 86 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-86 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kún Kocsárd 2015. január 13.Ősztől bezár a hilibi iskolaNem telik el esztendő anélkül, hogy ne kerülne veszélybe egy-két háromszéki kisiskola, óvoda fennmaradása, minden alkalommal a gyermek- és pénzhiány az oka az esetleges bezárásnak. Két hét sem telt el az idei év kezdetétől, Hilibben máris meghúzták a vészharangot: az ozsdolai iskola, mint pénzügyi központ, az egyetlen összevont hilibi osztály megszüntetéséről határozott, amelyhez kérte az önkormányzat beleegyezését. A döntés megszületett: az óvoda marad, de ősztől Ozsdolára kell ingázniuk a hilibi 6–10 éves gyermekeknek. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános, címzetes esperes és dr. T. Szabó Levente az interneten is közzétett petíciót fogalmazott meg a hilibi iskola védelmében, amelyhez támogató aláírásokat gyűjtenek. Mivel a beadvány megfogalmazói arra hivatkoznak, „az ozsdolai helyi tanács 2014 decemberében úgy döntött, hogy gazdaságossági okok miatt a következő tanévtől felfüggeszti a hilibi iskola működtetését, az ott dolgozó tanítónőt és az eddig szimultán oktatásban tanuló gyermekeket az ozsdolai iskolaközpontba integrálja”, lapunk első lépésben az ozsdolai önkormányzatnál keresett magyarázatot az intézkedésre. Péter Márta Judit jegyző elmondta, az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola vezetőtanácsa határozott a hilibi összevont osztály felszámolásáról, és benyújtotta az erre vonatkozó kérelmet az önkormányzathoz, amely elindította az ügyben a jogi eljárást. Előbb a decemberi tanácsülésen bocsátották szavazásra az iskola beadványát, a tizenhárom tanácstagból tizenegyen voltak jelen, nyolcan mellette voksoltak, ketten tartózkodtak, a hilibi tanácstag ellene szavazott. Megszületett a határozattervezet, azt benyújtották ellenjegyzés végett a megyei tanfelügyelőségre, ha onnan pozitív válasz érkezik, akkor hoznak végleges tanácsi határozatot a kérdésben. Ezek után a legilletékesebbet, az ozsdolai iskolaközpont igazgatóját kérdeztük. Bögözi Simon elmondta: a hilibi elemi iskola nyolc gyermekkel működik egyetlen összevont osztályban, ahol együtt tanulnak az előkészítő osztályosok az elsősökkel, a másodikosokkal és a harmadikosokkal, jelenleg nincs negyedikes tanuló. Ez nemcsak gazdasági szempontból fenntarthatatlan, hanem törvénytelen is, az előkészítősök nem tanulhatnak másik három-négy évfolyammal együtt – állítja az igazgató. Szerinte, ha az átszervezés nem történik meg, ősztől az akkori két negyedikest vagy az óvodából érkező jövendőbeli két előkészítőst kellene Ozsdolára ingáztatni, ami azt jelentené, hogy az iskolabusznak a jelenlegi két út helyett hármat kellene naponta megtennie, mert az elemistákat hamarabb kell hazavinni, mint az V–VIII. osztályosokat. Bögözi igazgató ecsetelte a 398 gyermekkel működő iskolaközpont anyagi helyzetét: a fejkvótaalapú finanszírozás 85–95 százalékban elég a fizetésekre, az anyagköltségeket valahogy kiszorítják, de az autóbusz fenntartása és üzemeltetése egyre nehezebb, annak ellenére, hogy a gépkocsivezetőt az önkormányzat fizeti. Idén négyszer annyiba kerül a kötelező biztosítás, mint tavaly – példálózott. Hozzátette: amiatt, hogy a fejkvóta szerinti költségvetésből nem tudtak kijönni, az elmúlt tanévben, februárban hozott pénzügyi törvény értelmében heti tizennyolc órát kellett tanítania, amit három iskolában tudott megszervezni, le kellett mondaniuk egy negyed könyvtárosi és egy negyed könyvelői állásról. Úgy gondolja, ilyen körülmények között, ha az önkormányzat a hilibi iskola további működtetése mellett dönt, anyagilag is hozzá kell járulnia a költségekhez. Tudja, hogy kellemetlen lépésre szánták el magukat, de meg kell tenniük, szerinte a hilibi gyermekeknek és tanítónőjüknek, Pálkó Mónikának van helye az ozsdolai iskolában. Minden gyermek a saját korosztályának megfelelő osztályban kapna helyet, egy tanítónő jelenleg helyettesítőként oktat, ősztől a hilibi pedagógus foglalná el a helyét, akinek egyébként is Ozsdolán van a címzetes állása – tájékoztatott az iskolavezető. Ezzel szemben az aláírásgyűjtők így érvelnek a hilibi iskola mellett: „Az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” A döntés megszületett. A megyei tanfelügyelőség a tegnapi vezetőtanácsi ülésen ellenjegyezte az ozsdolai önkormányzat határozattervezetét, ami többnyire szimbolikus, mivel az oktatási törvény értelmében a helyi iskolahálózatról a helyi önkormányzatok döntenek. Keresztély Irma főtanfelügyelő érdeklődésünkre elmondta, ha a helyiek úgy értékelik, gazdaságossági okok mellett az oktatás minősége is javul azáltal, hogy a gyermekek a koruknak megfelelő osztályban tanulhatnak, akkor nincs miért ne értsenek egyet az átszervezéssel. Szerinte nem mindig igaz, hogy a kis létszámú osztályban a tanulók jobban haladnak, mert a tanítónak több ideje jut egy diákra, mivel nagyobb létszám esetén a versenyhelyzet viszi előre a gyermekeket. Tetszik, nem tetszik, a demográfiai mutatók szerint szórványosodás történik a tömbmagyarságban is, amelynek komoly következményei lesznek – véli a főtanfelügyelő, aki szerint a gyermeklétszám növekedése hiányában erre nincs megoldás, az elkerülhetetlen összevonásokat megúszni nem, csupán késleltetni lehet. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 27.Hilib meghalt, ki következik?Hilibben az ősztől megszűnik az iskola, a gyermekeket sárga iskolabusz, az a hepe-hupás utakon zötykölödő halottas doboz utaztatja majd Ozsdolára. És vissza. Hilib tehát meghalt. Mert hagyták az iskolát! A kimúlás kezdeményezője az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola, a pénzügyi központ igazgatója és vezetőtanácsa. Főítésze az Ozsdola községi önkormányzat. Asszisztálója a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – mely „csak” ellenjegyez, de kimondja: a helyi iskolahálózatokról a helyi önkormányzatok döntenek. Ozsdola pedig nyolc szavazattal döntött – most nem nézzük ezek színeit. Inkább megjegyezzük: nyolc gyermek, nyolc szavazat... És a helyzeten az sem szépít, hogy a tizenegy községi képviselőből kettő tartózkodott, amit látunk: magas fölénnyel félreütötték a hilibi képviselő (egyetlen) ellenző karnyújtását. Azét, akinek a kérdésben éppenséggel vétójoga kellett volna hogy legyen. De hát így van ez, amikor csupán mímeljük a demokráciát, és csak szónokolunk az autonómiáról. Amikor semmit nem nyom a latban a helyi közösség – ezúttal a hilibiek – véleménye és akarata. S még csak azt sem mondhatják el, hogy nem tudtak róla. A hilibi közösség nem kuksolt, képviselőjük szavazata eléggé világos: meg kell tartani az iskolát. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és dr. T. Szabó Levente is egyértelműen megfogalmazta: „az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” Hát a községi tanács „megfontolta”. Meg bizony. És akkor most olvassuk el a Háromszék mai faluriportját. Incze Ibolya Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 8.Művészetpártolók ma és egykoronAlapításának százharmincadik évfordulóját ünnepli április 10-én és 11-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot tartanak Kolozsváron, és kiosztják az idei EMKE-díjakat. Az egyesület az erdélyi kultúrához, művészethez és közművelődéshez való hozzájárulásáért tizenkét elimerést oszt ki. Bányai János-díjban részesül Zepeczaner Jenő néprajzkutató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért. Gróf Bánffy Miklós-díjat kap Szebeni Zsuzsa a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért, Gróf Mikó Imre-díjat pedig Péter Pál szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért. Kacsó András-díjjal jutalmazzák Könczei Csongort a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért, Kovács György-díjjal pedig László Csaba színészt (portrénkon) elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért. Kőváry László-díjban részesül Vincze Zoltán odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért Gróf Kun Kocsárd-díjat adományoz az egyesület Zsigmond Emesének a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért. Monoki István-díjat kap Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis-építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért. A Nagy István-díjat dr. Péter Éva kapja az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért. A Poór Lili-díjat idén Albert Csilla színművésznek ítélték oda változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért. Spectator-díjat kap Tasnádi-Sáhy Péter közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért, valamint Szolnay Sándor-díjat dr. Tosa Szilágyi Katalin kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az elismeréseket április 11-én osztják ki. Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az egyesület megalakulásának 130-ik évfordulójára április 10-én 5 órakor a szervezet Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron. A rendezvény a dualizmuskori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén. Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy a Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepét is bemutatja a tárlat. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi, egyházi, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A tárlatot megnyitja dr. Széman Péter EMKE-elnök, Gaal György irodalomtörténész és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. A kiállítás 2015. május 15-éig látogatható. Ünnep Marosvásárhelyen A 130 éves EMKE szervezésében Marosvásárhelyen április 10-én délután 5 órakor a Bernády-házban tartják azt az ünnepséget, amelynek keretében a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) átveheti az EMKE országos díját. „Nagy kitüntetés ez számunkra, remélhetőleg sokan ott leszünk, hiszen nekünk és rólunk szól” – mondta az eseménnyel kapcsolatban az egyesület elnöke, Puskás Attila. Az egyesületet dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatja. További díjazott a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, a mezősámsondi citera- és népdalcsoport. Vasárnap, április 12-én déli 12 órakor az unitárius egyházközség Dersi János Termében nyílik meg a genocídium emlékére Ábrám Zoltán Örmény múlt és jelen című fotókiállítása. Örmény, latin és magyar énekekkel közreműködik a Cantuale együttes. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. április 10.Kiosztották az idei EMKE-díjakatKiosztották szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjait Kolozsváron, az EMKE idén ünnepli a 130. évi fennállását. Az esemény első mozzanataként elhangzott, az EMKE a látszatát is el szeretné kerülni annak, hogy egyik díjat fontosabbnak tartja a másiknál, ezért ábécésorrendben nyújtották át az ünnepelteknek. Felmerült, hogy pénzt is mellékeljenek a díjakhoz, anyagi okokból azonban erre nem volt módja az egyesületnek, így vállalkozók, mecénások támogatását várják. A nemrég elhunyt Kötő József kritikusról is elneveznek egy díjat, ezt háromévente tervezik kiosztani olyan politikusoknak, akik segítették az erdélyi magyar közművelődést – hangzott el az eseményen. A Gr. Bánffy Miklós-díjat Szebeni Zsuzsa kapta idén a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Bornemissza Karola hagyatékát feltáró kiállítások megszervezéséért. Zepeczaner Jenő néprajzkutató részére – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért – Bányai János-díjat nyújtottak át. Az EMKE Könczei Csongor részére a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért Kacsó András-díjat adományozott; elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért Kovács György-díjat kapott László Csaba. Vincze Zoltán a Kőváry László-díjat vehetett át odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért, valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért. Zsigmond Emese részére – a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért – Kun Kocsárd-díjat adományozott az egyesület. Gr. Mikó Imre-díjat Péter Pál kapott, akit szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért méltattak; Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért vehette át a Monoki István-díjat. Dr. Péter Éva részére az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért Nagy István-díjat adományoztak. Az Egyesület Albert Csilla részére változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért Poór Lili-díjat adományozott, Tasnádi-Sáhy Péter a Spectator-díjat vette át lényeglátó, közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért. Dr. Tosa Szilágyi Katalin részére – kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen – Szolnay Sándor-díjat adományoztak. Az EMKE díszoklevelét, amely a magyar nemzeti műveltség Kárpát-medencei értékeinek kutatása, felkarolása és a közművelődés eszközeivel történő terjesztése terén végzett meghatározó munkásságért nyújtottak át, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal kapta meg. maszol.ro 2015. április 15.Kolozsvár, 1885: „ezer meg ezer emberből álló élő sorfal”A dualizmus korának legnagyobb magyar egyesületéhez, az EMKE-hez Erdély s részben Magyarország társadalma is kapcsolódott valamilyen szállal, a cselédektől a főurakig, politikusoktól művészekig és értelmiségiekig, tisztviselőktől iparosokig, óvodásoktól egyetemi tanárokig. Erős társadalmi mozgósító ereje volt, sikeres kulturális és gazdasági „akcióival”, intézményépítéssel, segéllyel befogta az elkülönülő kulturális és társadalmi csoportokat – magyarázta Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi Emlékház vezetője pénteken a Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása című jubileumi kiállítás megnyitóján a Györkös-házban. Az egyesület szerepvállalásának vonatkozásában kitért a nép- és cselédkönyvtárak, kisdedóvók, iskolák, olvasókörök, daloskörök, műkedvelő csoportosulások létesítésére és ösztönzésére, különböző társadalmi események szervezésére – színháztól irodalomig, klasszikus koncerttől az erőművészetig és nemzeti ünnepekig –, ipari kiállítások lebonyolítására és a mindennapi fogyasztói kultúra befolyásolására. A különböző tevékenységekben való részvételt az egyesület szervezeti felépítése biztosította Erdélyben és részben Magyarországon: átfogó fiókválasztmányaival, számos szervezet működtetésével „tudták elérni, hogy céljaikat lokálisan is képviselték, Szilágysomlyótól Andrásfalváig, Budapesttől Triesztig, Kolozsvártól Petrozsényig és Bukarestig”. Ebbe a sokrétű vállalkozásba nyújt betekintést a Bartha Katalin Ágnes összeállította kiállítás, korabeli írásos és képi dokumentumok, tárgyak révén megelevenítve az EMKE kezdeti időszakát, mobilizáló erejét, társadalmi támogatottságát. A molinókat nézegetve egyre inkább megbizonyosodhatunk arról, hogy az 1885-ös alakulástól a század végéig számos politikus, művész, művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Igazolják ezt a korai filléres adományok és Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Emellett az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben és gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is bepillanthatunk. Bartha Katalin Ágnes elárulta: párhuzamosan több közgyűjteményben kutatott, főként a Román Országos Levéltár Kolozs megyei fiókjában, ahol több évnyi várakozás után végre engedélyt kaptak az EMKE 1892-ig tartó időszakát felölelő anyag vizsgálatára. További munkára sarkallta aztán ez az impozáns olvasnivaló: fotótárakat, családi gyűjteményeket, az EMKE gazdag kiadói termését, periodikákat tekintett át, hogy az írásos dokumentumokat képileg is kiegészítse, ezáltal érdekesebbé, „fogyaszthatóbbá” tegye a nagyközönség számára. – Felmerült, hogy korlátozott térben egyáltalán milyen mélységig lehet megmutatni bizonyos témát, életutat. A kutatás során például kíváncsi lettem, mi indíthatta arra a 86 éves grófot, Kun Kocsárdot, hogy gyakorlatilag teljes vagyonát az EMKE-re hagyja. Számos érdekesség derült ki vele kapcsolatban, az eddigi portrékból hiányzó dolgok. Ezeket most nem lehetett megmutatni, akkor egészen más kiállítást kellett volna szervezni – részletezte Bartha Katalin Ágnes, aki Algyógyon és Szászvárosban is megfordult ennek kapcsán az elmúlt időszakban. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 9.Vetési László előadása Déván a nyelvi, vallási együttélés furcsaságairólAz erdélyi együttélés nyelvi, vallási kölcsönhatásairól, ennek furcsaságairól, érdekességeiről tartott előadást a dévai unitárius szórványközpontban Vetési László, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Mélyre nyúló Hunyad megyei kötődése kapcsán, az előadó bevezetőként e dél-erdélyi megye etnikai, vallási érdekességeit említette meg, illetve a lakosság nyelvi, társadalmi sokszínűségét, ennek kialakulását a történelem során, azokat a pillanatokat, amikor politikai indíttatású telepítések, vagy megélhetés-keresés nyomán alakult át, színesedett a vidék etnikai arculata. A megye gazdag épített öröksége mai napig híven őrzi a nemesi családok emlékét, kiknek soraiból számos tudós, mecénás, államférfi került ki. Halványan, de fellelhető még az őshonos Hunyad megyei polgárság nyoma, a Szászföld nyugati csücskének német ajkú lakossága, a monarchiabeli bányanyitások során idetelepített olasz, cseh, német mesteremberek köre, a 20. századi ipari létesítményekkel érkező székelyek, szilágyságiak jelenléte. De meghatározó elemei a megye lakosságának a szintén iparosítási lázban idetelepített kárpáton-túliak, a mócvidékiek, a hátszegi medence lakossága is, és külön színfoltot jelentenek a bukovinai székelyek, akik bő száz esztendeje telepedtek e vidékre. Ilyen tarkaságban már szinte meg sem lepődhet az ember, azon, hogy például a vasérctelepéről híres Gyaláron a Monarchia idején közös református-evangélikus-unitárius templomot építettek, amely mai napig így szerepel a telekkönyvben. De a közös templomhasználat szokása a régmúltban gyökerezhet e vidéken, hiszen a kéméndi református templom középkori freskótöredékein a magyar szentek mellett cirill betűs felirat látható: Szth Sztyépán és Vlagyiszlav. És ott vannak a közös, soknyelvű, sokvallású temetők, sőt olyan is előfordul, hogy egyetlen sírkövön a magyar felirat román szövegbe fordul át, majd ismét magyar szavakkal zárul. Mindezen jelenségek helyi sajátosságokkal fűszerezve Erdélynek szinte minden vidékén fellelhetők. Az épületek, a közösségek a történelem nyomására alakultak, idomultak egymáshoz. Sok középkori templom freskóit meszelték fehérre a reformáció idején, napjainkban pedig néhol ortodox festmények tarkítják a megroggyant, fehér falakat, melyeken itt-ott még mindig magyar szentek képei kandikálnak ki. Az „új szentek” között azonban manapság egy-egy bőkezű kortárs politikus képe is felbukkan, a pokolban pedig terroristák sínylődnek az ördögök társaságában – mesélt az Erdély különböző településein fellelt érdekességekről Vetési László. – Útjaim során rengeteg olyan furcsasággal találkozom, melyek a vallási, etnikai kölcsönhatások, vagy társadalmi átrendeződések szüleményei. Fontosnak tartom megörökíteni ezeket, mert múlandók. Nem tudni, hogy a tóban álló csolnakosi templom meddig tartja magát, hogy az iszappal elöntött ortodox temetőből meddig látszanak még ki a keresztek, hogy egy-egy erdélyi faluban meddig él az utolsó magyar, az utolsó német. Hogy egy romosodó középkori templom köré, fölé mikor emelnek hagymakupolát vagy mikor dől össze egy-egy sorsára hagyott nemesi kúria. Azért járom ezekkel a képekkel Erdély különböző régióit és nem csak a szórványt, hanem a tömböt is, elsősorban az értelmiséget szólítva meg, hogy ne felejtsük el, hogy nagyon érdekes vidéken élünk, vallási, nyelvi, társadalmi vonatkozásban. Az asszimiláció sok furcsaságot, ficamot teremt, nyelvcserés helyzeteket, sok értékünk beolvad, átalakul, de ismernünk kell ezeket, tudnunk kell róluk, mert másképpen kötődünk ehhez a földhöz, ha például Hunyad megyét járva felötlik bennünk a Kenyérmező, a Barcsayak, a piski csata emléke, Torma Zsófia, Kun Kocsárd képe, ha az ortodoxszá lett középkori templomokban felismerjük a régi freskók szereplőit – foglalta össze előadása célját, üzenetét Vetési László. A 6. Hunyad Megyei Magyar Napok keretében elhangzó előadást nagy érdeklődéssel hallgatták az egybegyűltek: dévaiak, illetve Vajdahunyadról, a Zsil völgyéből érkezett érdeklődők, akik a házigazdák jóvoltából szeretetvendégség közepette folytathatták, az immár kötetlen beszélgetést az előadóval. Gáspár-Barra Réka nyugatijelen.com Erdély.ma 2015. május 30.Történelmi emlékek lépten-nyomon (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 2.)Hunyad megye református esperese, Zsargó János vajdahunyadi lelkipásztor szerint a szórványban az egyháznak a magyarság megmaradásáért is sokat kell tennie, a legtöbb településen a templom az egyetlen gyülekezőhelye a magyar közösségnek. A Hunyad megyei, közel tizenötezer – kétharmad részben római katolikus – magyar ajkú lakosságból négyezerhatszáz vallja magát reformátusnak tizenhat önálló gyülekezetben, ebből háromezren városon élnek, ahol sok a bevándorló, körükben az összetartás sokkal kisebb, mint a falvakon, ahol igyekeznek a hagyományokat megőrizni. Zsargó János: Városon mindenki hozta a maga vidékéről a saját szokásait, sokan jöttek Székelyföldről, de Szilágyságból, Bihar megyéből, a Nyárád mentéről is, azonban azt tapasztalom, hogy falun és városon is igény van az egyház iránt. A lelki megerősödést várják tőle, hogy megmaradhassanak. Igyekszünk lelki- és nemzetmegtartás szempontjából is eleget tenni. Ha a statisztikai adatokra tekintünk, akkor látjuk, hogy két-három nemzedéken belül esetleg néhány templomot be kell zárni, de tudjuk és továbbadjuk hitmegtartó erőként, hogy a jövendő az Úristen kezében van. Vajdahunyadon száz évvel ezelőtt Gál Sámuel lelkipásztor leírja, hogy az 1614-ben a Bethlen család által épített ősi templomban pünkösd első napján hatan vannak és vesznek úrvacsorát egy százlelkes gyülekezetből. Jelenleg kilencszázan vagyunk Vajdahunyadon, vasárnaponként százhúszan-százharmincan hallgatják Isten igéjét. A Maros mentén és a Cserna völgyében csak Vajdahunyad és Déva nagyobb gyülekezet, egy másik erősebb vidék a Zsíl völgye, de az elmúlt húsz év alatt ezeknek a gyülekezeteknek a fele eltűnt. Vajdahunyadon, ahol jelenleg az ötvenezres lakosság csupán öt százaléka beszél magyarul, fele református, fele katolikus, idén nyolc konfirmandusunk volt, ez elég szép szám, a tavalyi egyhez képest, azelőtt három, előtte meg egy sem volt. Ez viszonyítás kérdése, mert amikor én 1980-ban konfirmáltam, több mint negyvenen voltunk, és azután hatvanig, hetvenig is felment a konfirmandusok száma évente. Sajnos, általános jelenség más gyülekezetekben is. A hatvanas években indult fejlődésnek a vaskohászat, ezért arra az időre tehető a bevándorlás, akik akkor jöttek, azok most hatvan-hetven évesek, a következő generáció már keveset fogott ki a vasgyár életéből. Annak idején húsz-harmincezer ember dolgozott ott, de a gyár összeomlott, munkalehetőség nincs, sokan elmennek külföldre. Falvainkban kis lélekszámúak a gyülekezetek, több helyen nincs lelkész, a közeli városból szolgál be a lelkipásztor. Ilyen Lozsád is, közel tizenöt éve nincs a gyülekezetnek saját lelkésze. Lozsád olyan helyen épült, ahol időnként csúszik a föld, sok családi házban hatalmas károk keletkeztek, a talajmozgás érintette a templomot is, de az RMDSZ segítségével sikerült pályázni, így a templomot nagyrészt megmentették. A faluban száz lelkes a gyülekezet, a parókiája lakhatatlan. Lozsád Piskin, a Sztrigy felett átnyúló hídról, ahol Bem tábornok megvívta dicső csatáját 1849 februárjában a császári csapatokat vezető Puchner ellen, és megvédte Erdély déli kapuját, látni a romos állapotban éktelenkedő egykori csárdát, amelynek kertjében több száz honvéd lelte nyughelyét. Erdély történelmének emlékei lépten-nyomon megszólítják az arra utazót, Déva száz-százötven km-es körzetében nemesi kastélyok, kúriák, templomtornyok őrzik a Hunyadi, Bethlen, Apafi, Bornemissza, Gyulay, Ocskay, Kún, Barcsay, Kendeffy családok emlékét, a névsor mögött az elmúlt fél évezred történése, építkezés, rombolás, újraépítés húzódik. Piskitől Szászváros irányában Tordosnál kell letérni Lozsád felé, a faluról a szájhagyomány többféle emléket őriz: talán nem is ott alakult, ahol ma található, s tán a török betörések után kapták székely katonák vitézségük jutalmául. Lozsád Mărtineşti községhez tartozik, a föléje magasodó Măgura-domb a helyi románság szent hegye, ahol az Úr színeváltozása-kolostorban ottjártunkkor, május 9-én Szent Miklós ünnepét ülték. A vegyes házasságban élő Bökös Árpád is éppen oda készült feleségével és két gyermekével, Alexia Máriával és Chiril Árpáddal. A kapuban röviden csak annyit tudtunk meg tőle, a fiatalok sokan elmentek a faluból, ő otthon maradt, azt pedig nem tudja, mikor van református istentisztelet, mert ő az ortodox templomba jár. Magyar iskola már nem volt, amikor ő kezdte, román is csak elemi, azóta az is megszűnt. „Húzzuk egyik napról a másikra, gazdálkodunk, így élünk.” Csuka Irénnel már jobban megy az ismerkedés, ő nem készül a Măgurára. Kéthetente, amikor a százvárosi lelkész Lozsádra jön, elmegy az istentiszteletre, ő az egyik a hat-hét templomba járó helyi reformátusból. A családban lozsádiasan beszélnek, ha kérdik tőle, evél tojást?, válaszol, ráér, mert már megdagasztá a kenyeret, de velünk átvált „a máshonnan jövőnek kijáró beszédre”, azt mondja, csak egymás között tartják a régi nyelvet. Csuka Irén 1954-ben született, kifogta a magyar elemi iskola utolsó éveit, ötödikben Szászvárosban folytatta az iskolát románul, majd Ploieşti-en tanulta a műanyag-feldolgozó szakmát. Meséli, a templom nyolc évig be volt zárva, aztán felújították. „Az istentiszteleten, ha ünnep van, harmincötön, negyvenen gyűlünk össze, máskor, vasárnap ötön-haton, tízen nagyon ritkán. Összesen lehetünk kilencvenen reformátusok a faluban, sok a vegyes házasság, a három lányom is mind vegyes házasságban él. Egy unokámmal magyarul beszélek, a többiekkel nem tudok. A férjem harói volt, ott valamikor volt magyar iskola, de az ő idejében már nem. A Csuka úgy volt beírva, Ciuca, ott meg kellett változtatni a neveket, nálunk nem.” Andrásfalva messze van A Dévához közeli Csernakeresztúron a magyar lakosság 99 százaléka bukovinai székely, mind az öt faluból származtak ide, de a többség andrásfalvi, kevesebben vannak Istensegítsről, Fogadjistenről, Hadikfalváról, Józseffalváról. Amióta 1910 körül ide telepítették, mindig működött itt hagyományőrző csoport, énekkar, színjátszó csapat, dalárda, a leányegyletekben táncoltak. A kommunizmus alatt megszűntek ezek, de a kilencvenes évek elején újra fellendült a néptánc és az ének. A csernakeresztúri hagyományőrző néptánccsoport vezetőjével, Szabó Juliannával a csernakeresztúri magyarok életéről beszélgettünk. Szabó Julianna: Csernakeresztúr Árpád-kori település volt, ami nagyon elrománosodott. A bukovinaiak idetelepülésétől változott az arány, jelenleg 1400 lakosa van a falunak, 65 százaléka magyar. Nyolc-kilencszáz magyar katolikus van, laknak itt még reformátusok is a régi időkből. Nagyanyám andrásfalvi, nagyapám hadikfalvi, leányul, legényül kerültek Dévára, itt házasodtak össze. Déván hamarabb történt a kitelepülés, később váltottak telepeket Csernakeresztúron. Nagyszüleim sokat meséltek, miként jöttek szekerekkel Bukovinából. Azért kellett eljönni, mert nem volt megélhetőségük. Nagy családok voltak, tíz-tizenkét gyermekkel, és akik eljöttek Dévára, szívesen fogadta az akkori bíró, jó föld volt a Maros mentén, és ment a hír hazafelé, hogy itt meg lehet élni belőle, és jöttek a többiek is. Van egy táncunk, amit hétfélésnek neveznek, édesanyám azt mondta, ezzel borozdolták ki (mérték ki a barázdákat – szerk. megj.) Csernakeresztúrt. Ez nagyon régi tánc, hét féle tánc van benne. Bukovinában többféle nemzetiséggel éltek együtt, mindeniktől átvettek valamit, és sajátjuknak tekintik. 1994-ben jött hozzánk Kóka Rozália, bukovinai gyökerű néprajzkutató, ő volt a mentorunk, azt mondta, annyi kincs van itt, össze kellene gyűjteni, csoportot alakítani. Az ő segítségével írtuk meg az első pályázatot, így vettük meg a tájházat. Az öregek összegyűjtötték a Bukovinából hozott tárgyakat, ott vannak kiállítva. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a ház tulajdonosa, melyet sokan látogatnak. Csernakeresztúron működik magyar óvoda és elemi iskola, a nagyobbak Dévára ingáznak a Téglás Gábor iskolába, aki ötödikben magyarul folytatja, az úgy is érettségizik. Sokáig mondták nekünk, hogy csángók vagyunk, még a Tatros Forrásánál Fesztiválra is meghívtak, aztán rájöttek, nem is vagyunk csángók, és nem mentünk többet. Eljárunk a Bukovinai Nemzetközi Néptánctalálkozóra. Olyankor van, aki hazalátogat az ősei falujába, de ott már nincs senki, utolsóként Szemcsuk István bácsi halt meg két éve, az ő gyermekei már nem tudnak magyarul. Böjte atya gyermekei Szászvárosban az iskolaépítő Kún Kocsárd, az EMKE alapító tagja emléktáblája megtekintése után utunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által 1999-ben indított Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központba vezetett. Az egykori ferences rendházban működő bentlakásotthonban jelenleg nyolcvan nehéz sorsú óvodás és elemista mindennapjait teszik szerethetőbbé a nevelők, köztük a csíkszentdomokosi Fazakas Rozália, aki egy életében bekövetkezett változás után döntött úgy, hogy hivatásszerűen foglalkozzék gyermekneveléssel, oktatással. Fazakas Rozália: Tíz évvel ezelőtt láttam egy műsort a Duna Televízióban Csaba testvérről, és az nagyon meghatott. Írtam egy levelet Dévára, amiben jeleztem Böjte atyának, hogy szeretnék nevelőként dolgozni valamelyik házban. Két hét múlva érkezett a válasz, hogy elmehetek megnézni a tevékenységet. Szászvárosban nevelőhiány volt, így kerültem ide, ahol nem ismertem senkit, semmit. Nagyon megszerettem a munkámat, a gyermekeket. A szászvárosi gyermekvédelmi központ gyermekei többségében román anyanyelvűek, akik magyar óvodában és elemi iskolában tanulnak, ötödiktől a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban folytatják tanulmányaikat. Olyan családokból származnak, ahol éheznének, esetleg bántalmaznák őket, ez az egyetlen esélyük, hogy táplálkozzanak, ruházkodjanak, tanuljanak – mondják a nevelők. Ünnepeken, amikor a szülők közül is többen eljönnek, két nyelven miséznek a templomban, magyarul és románul. A kert áldásaiból jut zöldség és gyümölcs az asztalra, jó szóból és szeretetből pedig annyi, amennyit ezek a gyermekek eddig soha nem tapasztaltak. Minden bizonnyal így van a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mind a hetvenkét iskolaházában, napközijében, bentlakásotthonában, ahol Erdély-szerte több mint kétezerháromszáz gyermek menekül meg a nélkülözéstől és szeretet hiányától. Egyetlen református Kitiden Kun Árpád nyugalmazott református lelkésszel a vajdahunyadi magyar házban találkoztunk. Miután megmutatta a szász erődtemplomokról készített fotóiból állított kiállítást, a gyülekezetek fogyásáról beszélt, és arról, hogy ezelőtt kétszáz évvel huszonkilenc lelkész nevét jegyezték fel Hunyad megyében, most tízen szolgálnak. Kun Árpád 1969–2007 között szolgált Kiskujonban, Melegföldváron, Székelykövesden, Magyarkájánban, Lozsádon, Bácsiban, 1987-től él Vajdahunyadon. Kun Árpád: A szórványban élő meg akarja tartani az anyanyelvét, de keveset beszél magyarul. Egyfajta kevert identitással rendelkeznek, nem is csoda, hisz vannak települések, ahol ötven-hatvan éve nincs magyar iskola. Van egy falu, Kitid, ahol egyetlen református asszony él, az 1928-ban született Ravisaniné Farkas Piroska, akit évente egyszer-kétszer meglátogatok, Bibliát olvasunk. Kun Árpád gondolataival, a kevert identitás valóságtartalmának megtapasztalt tudatával, kissé szomorúan, de sok szép emlékkel tértünk haza Sepsiszentgyörgyre. Kitid templomát lebontották 1960-ban, köveiből téeszistállót építettek, már csak a templom vázlatrajza maradt fenn Debreceni László albumában. A többi Piroska néni emlékezetében él. Rajtunk, tömbben élő magyarságon is múlik, hogy a szórványlét ne váljék csupán emlékezetté, hogy a Dél-erdélyi magyarság, ha nem is gyarapszik, de legalább megmaradjon. Fekete Réka Előző: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. máj. 23. Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 20.EMKE-emlékkiállítás NagyenyedenTársadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 130-ik évfordulója alkalmával. A kiállítás kurátora: Bartha Katalin Ágnes, grafikai arculatát Demeter Vincze András tervezte. A 2015. június 25-én, csütörtökön du. 5 órakor a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi ház (Nagyenyed, Malom u. 24.) sorra kerülő kiállítás a dualizmus kori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén. Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés és művészetpártoló sorakozik fel az egyesület mögé, illetve azonosul az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának a dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai. Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepébe is beleláthatunk. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi-, egyházi-, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A kiállítás törzsanyaga kolozsvári bemutatója után érkezik a városba, s egyik célja az egyesület jelentőségére újra felhívni a figyelmet Nagyenyeden, az EMKE egykori alsófehérvármegyei választmányának székhelyén, ami a Nagyenyed városi körrel együtt a kolozsvári alakuló közgyűlés után igen hamar, 1886 nyarán jött létre, és fejtett ki kiemelkedő tevékenységet. A kiállítás tárgyi anyagát helyi magángyűjteményből származó dokumentumok egészítik ki. Köszöntő: Kerekes Hajnal, a Dr. Szász Pál Egyesület alelnöke. A kiállítást megnyitja: dr. Széman Péter, EMKE-elnök és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. Józsa Miklós ny. magyartanár Az EMKE nagyenyedi alapítói címmel tart előadást. A kiállítás 2015. június 25-től július 8-ig látogatható. Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 1.Dr. Bencze Mihály méltatásaBencze Mihály 1954. november 20-án született Csernátfaluban, Bencze Mihály (1919. szeptember 25.–2009. december 18.) és Tomos Ilkó Anna (1926. január 1.–2011. november 23.) egyetlen gyerekeként. 1961–1968 között a csernátfalusi 3-as iskolában járt, 1968–1973 között pedig a hosszúfalusi Elméleti Líceum diákja. 1973–1974 között Bodzán teljesíti a katonai szolgálatát. 1974–1978 között a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Matematika Karának diákja. Egyetemistaként több tudományos konferencián a matematikai cikkeit díjazták, feladatait külföldi lapok is közölték, matematikai kört tartott diákoknak, egyetemistáknak matematikai faliújságot szerkesztett, és részt vállalt a kolozsvári Visszhang diákrádió adásainak a szerkesztésében. 1978–1990 között a brassói Vörös Zászló Középiskola matematikatanára volt. Itt szerkesztette 1978–1990 között az évharmadonként megjelenő Gamma matematikai lapot, ami egy néhány szám megjelenése után az országban és külföldön egyaránt szakmai elismerésben részesült. Hónaponként szervezte az interdiszciplináris Matematikai Szakkört, melyre diákok, egyetemisták, művészek, zenészek, egyetemi tanárok is eljártak előadást tartani. Ezt a szakkört a hatóságok tíz év működtetés után betiltották. 1984-ben vezette a Kockafej Matematika Versenyt az Ifjúmunkás országos lapban, de a hatóságok fél év után betiltják. Ezt majd 1989-ben Kobak név alatt a Brassói Lapokban indítja újra. Diákjaival 1985–1990 között szerkesztette a Hipstern szamizdat lapot. 1989 májusában a kommunista hatóságok betiltják a Gamma matematika lapját, és eljárást indítanak a szerkesztője ellen. Romániában 1980. december 11-én ő szervezi meg az első Rubik-kockát forgatók bajnokságát. A díjazottak a brassói Vörös Zászló diákjai. Őket meghívják Bencze Mihállyal együtt a Budapesten rendezett Rubik-kockát forgatók Világbajnokságára, de a szocialista hatalom nem engedi sem őt, sem diákjait szerepelni. Azóta is minden évben megszervezi ezt a bajnokságot. 1984-ben feleségül vette Lécz Ildikót, házasságukat három gyerekkel áldotta meg a teremtő. Ünige lányuk Marosvásárhelyen régész, Nimród fiuk Krizbán evangélikus lelkész, és Mikolt lányuk Felvidéken néprajzos. Csanád, Magor és Hunor unokáik a család büszkeségei. Az 1989-es változások aktív résztvevője. Az RMDSZ egyik alapító tagja, a Zajzoni Rab István középiskola egyik alapítója és névadója, az Áprily Lajos Főgimnázium egyik alapítója, és 1990-től a brassói Áprily Lajos Főgimnázium matematikatanára. A Hipstern folytatása lesz a Brassói Füzetek, aminek főszerkesztője. A betiltott Gamma matematika lapot most már Octogon Mathematical Magazin néven szerkeszti, angol nyelven, nemzetközi elismert matematikusokkal. 1990-ben megalapítja az Erdélyi Magyar Matematika Versenyt, ami folyamatosan működik napjainkban is, és a román tanügy minisztérium elismert versenye. Megalapítja a Wildt József Tudományos Társaságot, ami a diákok matematikai, irodalmi, tudományos tevékenységét támogatja. A Wildt József Tudományos Társaság jelentette meg a Visszhang, Szimfónia, Szemfog, Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng, Erdélyi Matematikai Lapok és Vadrózsák diáklapokat, valamint működtette a fotókört és a zenekört is. A Fulgur Könyvkiadó alapításával, és működtetésével, a magyar könyvek kiadását támogatta. Több mint 10 irodalmi könyvet, szakfolyóiratot, több mint 20 matematikai könyvet jelentetett meg. Újraindítja a matematikai szakköröket Brassóban, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, majd a Kárpát-medencére is kiterjeszti. 1992-ben megalapítja a Nemzetközi Magyar Matematika Versenyt, ami azóta is a Kárpát-medence elismert szakversenye, – és Erdős Pál világhírű matematikus szerint – egyben a legfontosabb tehetségápoló fóruma. 1990-től szervezi a József Wildt International Mathematical Competition versenyt, majd a Neumann János Matematika Versenyt és a Benkő József Matematika Emlékversenyt. Több mint 20 nemzetközi matematika szaklap szerkesztőségi tagja. Több mint 200 nemzetközi matematika konferencián vett részt Romániában, Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, Németországban, Hollandiában, Svájcban és Franciaországban. Az erdélyi magyar könyvtárakat több mint 10 000 könyvvel támogatta. 2010. december 18-án doktorált a Craiovai Egyetemen, Dr. Constantin P. Niculescu egyetemi professzor volt a témavezető tanára. A doktori tézisének címe: New Inequalities based on Convexity. Ezt elismert könyvként Németországban a Lap Lambert Academic Publishing jelentette meg. Több mint 900 szakdolgozata és 15 ISI-s cikke jelent meg hazai és nemzetközi matematikai lapokban, mint például: Libertás Mathematica (USA), Research Report Collection (RGMIA, Ausztrália), Mathematics Magazine (USA) stb. Több, mint 23 000 matematikai javasolt feladatot és nyitott kérdést közölt hazai és nemzetközi matematikai szaklapokban. Több, mint 20 szakkönyvet szerkesztett, és referált. 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István díjat, amit először 2006-ban osztottak ki, és azóta is folyamatosan rendezi ezen ünnepséget a négyfalusi Szent Mihály Napok keretén belül. 2013-tól a bukaresti Ady Endre Elméleti Líceum igazgatója, és a bukaresti Petőfi Ház igazgatóhelyettese. Szintén 2013-tól szerkeszti a Bukaresti Magyar Élet havilapot. Egykori diákjai országunk elismert szakemberei, tanárai, közülük kiemelkedő és világhírű egyetemi tanárok valamint kutatók lettek hazai és külföldi egyetemeken egyaránt. Verseit, irodalmi és történelmi cikkeit a következő lapok közölték: Kilátó (Belgium), Látó (Marosvásárhely), Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó, Krónika, Erdélyi Napló, A Céh (Budapest), Katedra (Pozsony), Erdélyi Toll, Ifjúmunkás, Székelyföld, Honlevél (Budapest), Bécsi Napló, Panoráma (USA), Hungarian Santinel (USA), Hétfalu, Bukaresti Magyar Élet, Közoktatás, Mikes International (Hága) stb. A következő könyvei jelentek meg: A Cenk árnyékában (Brassói Költők Antológiája, 1995), Lélekvándorlás (versek 1972–1996), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1984–1997), Pogány Madonna (versek 1996-1998), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (1997–2002), Zajzoni Rab István összegyűjtött írások (2004), Tóthpál Dániel élete és irodalmi munkássága (2006), Scientific Elements (USA, 2007), A Mathematical Problem Book (Szarajevó, 2008), Erdélyi és Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyek (2003–2008), The International Conference - Mathematical Education in the Current Europen Context (2011), Selected Chapters of Mathematical Analysis (2011), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2012), New inequalities based on convexity (Németország, 2012), An introducction to quadrilateral geometry (2013), Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (2012), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2013), Visszapillantó tükör (2013), The International Conference - Mathematical Education in the Current European Context (2014), Mathematical Contest Notebook (2015), Selected Problems for Mathematical Contests (2015). A következő díjakban részesült: Man of the year (American Biographical Institute, USA, 2003-tól folyamatosan), Ezüstgyopár díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Teleki Oktatási Központ, 2005), Farkas Gyula emlékérem (Kolozsvár, 2006), Apáczai díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2006), Gheorghe Lázár diploma (I. fokozat, 2007, Brassó), Beke Manó Emlékdíj (Bolyai János Matematikai Társaság, Budapest, 2008), Apáczai dicséret (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2008), Apáczai díj – ezüst fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2010), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2010), Miniszteri Elismerő Oklevél (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, Dr. Réthy Miklós, Budapest, 2011), Apáczai díj – arany fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2012), Diploma de excelenta (Tanügyminisztérium, Bukarest, 2012), az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Kun Kocsárd-díja (2013), A Magyar Művészetért Ex Libris-díja (2013), Bonis Bona-díj (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2013), Apáczai díj – gyémánt fokozat (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, 2014). 2013. április 1-től Bencze Mihály az American Romanian Academy of Arts and Sciences (ARA) levelező tagja. Tisztelt Bencze Mihály, kedves Misi barátom, a barcasági csángó népért, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyarságért kifejtett hatalmas munkád elismeréseként fogadd el népedtől a jól megérdemelt Zajzoni Rab István díjat. Isten éltessen! Magdó István Hétfalu (Független művelődési és helytörténeti havilap) 2016. január 28.Olasz Angéla és Csanádi János laudációjaHalkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki. Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak. Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. „Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában. Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra. Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben. Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.” Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült. És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat. „Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen hittel készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét. Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit. Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában. 1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat. 2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián. 3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben). 4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón. 5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is! Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta. „A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban. Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával. E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében. Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört. Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban! Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki. Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2016. február 15.Cselekedni kell a szórványmagyarságért (Barót)Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarokat képviselő szervezetek vezetői találkoztak szombaton Baróton, hogy megbeszéljék az idei szórványstratégiát. A felszólalók a tömbmagyarságban és a szórványban élők közötti együttműködés fontosságát hangsúlyozták: csakis akkor sikerül a fogyóban levő közösségek gyors elvesztését megakadályoznunk, ha közösen cselekszünk – vallották egyöntetűen a résztvevők. Az eseményt üdvözölte Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András, aki a szórványban élők magyarságáért küzdők megbecsülésére szólított fel, Grüman Róbert, a háromszéki megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pedig a civil szervezeteknek mondott köszönetet munkájukért. Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke szervezetük megalakításának előzményeire, majd a 2010-es bejegyzésére emlékezett. Kiemelte: azóta számos magyarságerősítő programot szerveztek: koncerteket, színházi és bábszínházi produkciókat vittek el az évtizedek óta magyar nyelvű előadást nem élvező közösségekhez, konferenciákat tartottak, emlékjeleket állítottak, és közvetítettek a háromszéki és a szórvány diákjai között. Bár igaz, hogy a tömbben élőkhöz viszonyítva a Hunyad, Szeben és Fehér megyei magyarság sokkal jobban zsugorodik, a visszajelzések azt mutatják, komoly igény van a magyar szóra. Fogyásuk némileg visszafogható lenne, ha nemcsak a megyei tanácsok, hanem a székelyföldi és az anyaországi önkormányzatok is bekapcsolódnának a szórvánnyal való együttműködési programokba. Amennyiben testvértelepülési kapcsolatok alakulnának ki a döntően románok lakta városokkal és községekkel, többszörös lenne a nyeresége a magyarságnak: nemcsak segíteni tudnák önazonosságuk megőrzésében az egyre gyengülő közösségeket, hanem a magyarságot is megismertetnék a többségi nemzettel, így az előítélet falainak lebontását is elősegítenék. Fazakas Attila Szeben megyei RMDSZ-elnök a hozzájuk eljuttatott programok fontosságát emelte ki, mondván, nekik a táborok és képzések többet jelentenek, mint a tömbben élőknek: az együttlétek nemcsak néptánctanulásról vagy táborozásról, hanem magyarságuk megéléséről szólnak. Széll Lőrincz Hunyad megyei RMDSZ-elnök a Székelyföldtől és Magyarországtól kapott támogatás meghatározó, közösségegyesítő szerepét emelte ki, majd a Hunyad Megyei Magyar Napokról szólt. Mint mondotta, az elmúlt hat évben megszervezett esemény nagyon fontos szerepet játszik életükben: közös gondolkodás és cselekvés hozta létre, s összetartó ereje van, ráadásul – mivel látványos részét az utcára is kivitték – kultúránkat és értékeinket a románsággal is megismerteti. Kun-Gazda Viola Kinga, a dévai Téglás Gábor Elméleti Középiskola magyar szakos tanára a Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezéséhez kapott segítséget köszönte meg a háromszékieknek: egymaguk nem tudnának ilyen rangos eseményt évről évre megszervezni. Antal Amália Zsil-völgyi nőszövetségi elnök úgy fogalmazott: számukra nem a nagy és látványos, hanem a gyakori kis lépések megtétele a fontos ahhoz, hogy az ezeréves magyar jelenlét „ne maradjon abba”. Régi tervüknek mondta egy lupényi szórványközpont létrehozását, amely a magyarságtudat ápolása révén a közösség megmaradásához járulhatna hozzá. Wersánszky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök az alig ötszázaléknyi magyarság magmaradásában kulcsszerepet játszó egyházi vezetők helyi magyar közéletben vállalt szerepének fontosságát és a háromszékiekkel való együttműködés jelentőségét emelte ki. Gúdor Botond nagyenyedi református esperes a 350 ezres Fehér megyében élő tizennégyezer magyar mindennapjairól szólt. Mint mondotta: arra van szükségük, hogy a politikum, az egyházak és a civil szervezetek minél inkább fogjanak össze, s tartalommal megtöltött programokat dolgozzanak ki és ültessenek gyakorlatba. Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke a dél-erdélyiek nevében mondott köszönetet Kovászna és Hargita megye tanácsának, amiért a szórványt segítik, és lehetővé teszik a Hungaricum Napokhoz hasonló események megszervezését. Szabó Gábor RMDSZ-elnök arra kérte a háromszékieket, ha Brassó és Nagyszeben között utaznak, ne hajtsanak át városukon, hanem álljanak meg, s csodálják meg a gazdag magyar történelmi emlékekkel rendelkező Fogarast. Arra figyelmeztetett, a tömbmagyarság szélén lakók igényeire igencsak oda kell figyelnünk, mert ellenkező esetben ott is felgyorsulhat az elszórványosodás: 1910-ben még nem számított szórványnak Fogaras, hiszen hatezer lakosából négyezer volt magyar, s csak kétezer román, mára viszont jóformán teljesen felszívódott az alig száz éve még erős közösségünk, a 45 ezer lakosból alig ezer magyar. Hasonló helyzet játszódott le az iskolákban is – a kilencvenes évek elején még 126-an tanultak magyarul, mára viszont már nem létezik anyanyelvi oktatás a magyarok számára. Ezért gyakoribbá kell tenni a nemrég elkezdett fakultatív magyaroktatást a még meglévő fiataljaink számára. A Petőfi-program Fogarason tevékenykedő baróti ösztöndíjasa, Bokor Csongor a Babits Mihály Önképzőkör hasznosságát emelte ki, s bejelentette a május 7-ére tervezett Fogarasi Magyar Napok megszervezését. Puskás Attila, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa a Magyar gyermek – magyar iskola program sokszor félreértelmezett céljáról beszélt. Nem az a céljuk, hogy a szórványban élő magyar gyermekeket „elszippantsák” a tömbmagyarság számára: a magyar környezetben való szocializálódás lehetőségét csakis azok kapják meg a Székelyudvarhelyen való továbbtanulás által, akik számára otthon hiányzik az. A baróti származású Puskás Attila a program másik fontos célját is hangsúlyozta: pénzt szerezni és minden egyéb, a megmaradásukhoz hozzájáruló eszközt nyújtani a szórványban működő magyar intézmények megtartásához. Az esemény sajtónyilvános részét követően a szervezetek vezetői belső tanácskozáson tárgyalták meg a szórványstratégia idei célkitűzéseit. Mint Demeter Lászlótól megtudtuk, a szervezetek együttműködésének módozatai, illetve a gyermekekkel való foglalkozás kérdésköre került terítékre. Folytatni akarják, sőt, hangsúlyosabbá kívánják tenni a kulturális vonzata miatt megtartó erővel bíró magyar napokat, a fiatalok számára pedig olyan programok kidolgozását tennék lehetővé, amelyek magyarságtudatukat erősítik. Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 19.Székely–Szórvány egyeztetés BarótonMagyarország is beférne a partnerségbe Baróton tanácskoztak a napokban a Székely–Szórvány partnerség keretében egymásra lelt erdélyi megyék képviselői. – Újszerű találkozó volt az idei, hiszen az elmúlt esztendőkben Nemes Előd kollégámmal minden év elején végigjártuk azon szórványvidéki közösségeket, Hunyad, Fehér, Szeben és Brassó megyében, akikkel Háromszék immár hetedik esztendeje partnerséget vállalt. E körutak alkalmával kristályosodott ki a további együttműködés iránya. Az évek során azonban nem csupán a Székely–Szórvány kapcsolat erősödött, hanem a szórványközösségek egymás közt is szorosabbra fűzték az ismeretséget. Ezért döntöttünk úgy, hogy idén közösen tanácskozunk a további teendőkről – fogalmazott a baróti találkozót követően Demeter László, a szórvánnyal való kapcsolattartásért felelős Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A rendezvényen jelen volt Barót polgármestere, Kovászna Megye Tanácsának, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezetének és a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnek képviselője is, háromszéki oktatási és kultúrintézmények vezetői valamint Brassó, Fehér, Hunyad és Szeben megye magyar közösségeinek képviselői. Utóbbiak mindannyian nagyra értékelték a Székely–Szórvány kapcsolat keretében megtapasztalt együttműködést, támogatást. Hangsúlyozták: e partnerség nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kis létszámú, de jelentős kulturális örökséggel bíró közösségek is rangos rendezvények keretében mutathassák be értékeiket. Ennek kapcsán a megbeszélésen elhangzott: Kovászna megye tanácsa továbbra is partner kíván lenni a kiemelt fontosságú szórványvidéki rendezvények megszervezésében, lásd Hunyad Megyei Magyar Napok, Nagyszebeni Ars Hungarica Fesztivál, Medgyesi Vándorcsizma Néptáncfesztivál, Fehér megyében a Tűri Magyar Napok, gyulafehérvári kulturális rendezvények, illetve az idén első ízben megrendezésre kerülő Fogarasi Magyar Nap, melyet május 7-re terveznek. Emellett továbbra is kiemelt figyelmet fordítanak a gyermekek, diákok csereprogramjaira, honismereti, kapcsolatteremtő tevékenységek támogatására. Egyéni ötletek, igények is megfogalmazódtak a szórványvidéki képviselők részéről. Kun-Gazda Kinga Viola, az RMDSZ Hunyad megyei Nőszervezetének elnöke női vonalon is szeretné szorosabbra fűzni a kapcsolatot. Konkrét meghívással fordult Kondor Ágota mentálhigiénés szakemberhez, aki képzés lehetőségét kínálta fel a szórványbeli nőszervezeteknek. Továbbá a személyes, családok közti kapcsolatot is erősíteni szeretnék a Székely–Szórvány partnerség keretei között. A Zsil-völgyi küldöttség tagjaként Antal Amália lupényi RMDSZ-nőszervezeti elnök a Szórvány–Székely kapcsolat kettős hozadékára világított rá: „Nekünk Zsil-völgyi magyaroknak nagyon sokat jelentenek identitástudatunk megőrzésében a Székelyföldről érkező előadók, legyen az színtársulat, tánccsoport, zenészek vagy pedagógusok. De úgy érzem mi, a magunk helytállásával, gazdag örökségünk bemutatásával is tudunk valamit nyújtani a tömbvidékieknek. Azt mindenképp tapasztaltam, hogy amióta e partnerség létezik, egyre kevesebben csodálkoznak ránk, hogy jé, a Zsil völgyében is vannak magyarok?!” – fogalmazott Antal Amália. Továbbá elmondta: régi álmuk valóra váltásához kérik a székelyföldiek bárminemű támogatását. A lupényi közösség megmaradásában fontos szerepet játszana egy szórványközpont létrehozása, amely azonban a hasonló jellegű intézményektől eltérően nem könyvtárnak meg internetklubnak biztosítana teret, hanem a helyi magyarság érdekeit szolgálva egy életképes, gazdasági tevékenységet folytató központ lenne. Konkrétan kulturális turizmussal, iskolán kívüli magyar oktatással, idősek szociális gondozásával szeretnének foglalkozni, és természetesen teret biztosítani a helyi magyar rendezvényeknek – magyarázta Antal Amália. A baróti tanácskozást követően Demeter László hangsúlyozta: a Székely–Szórvány partnerség az évek során jócskán túlnőtt az eredeti kereteken. „Sokoldalú, szerteágazó kapcsolatrendszer van kialakulóban, melyben úgy látom, helye lenne az anyaországi partnerségnek is. Különösen Temes és Krassó-Szörény megyék esetében látnám indokoltnak a határon átnyúló együttműködést, tekintettel földrajzi elhelyezkedésükre. De általában véve is úgy látom, gyümölcsözőbbé válhatnának e partnerségek, ha magyarországi testvértelepülések, testvérmegyék is bekapcsolódnának és tartalommal töltenék meg az esetleg már létező kereteket” – vélekedett Demeter László. Az idei közös tanácskozás kapcsán pedig elmondta: szeretnék, ha ezután minden esztendőben valamennyi érintett fél részvételével zajlanának az értékelések, továbbtervezések, és e találkozók vándorjellegűvé válnának: évről-évre más megye közössége látná vendégül a közösségépítésben partnerséget vállaló intézmények, szervezetek képviselőit. Gáspár-Barra Réka Nyugati Jelen (Arad) 2016. április 2.EMKE-közgyűlés és díjátadó jövő szombatonTizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. Tizenhárom kategóriában adják át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismeréseit jövő szombaton, április 9-én Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/Avram Iancu 13. szám), a szervezet tisztújító közgyűlésének folytatásaként. A program délelőtt 10 órakor kezdődik a Házsongárdi temetőben, ahol megkoszorúzzák Sándor József EMKE-alapító, a 90 éve született Guttman Mihály, valamint Kötő József sírját. A közgyűlésen a köszöntések után Lakatos Mihály, az EMMI Kulturális Államtitkárságának osztályvezetője tart előadástOtthon a nyelvben, kultúrában címmel. Az elnökségi és pénzügyi beszámoló, a cenzori jelentés bemutatása és elfogadása után megválasztják az országos elnökséget, majd délután 3 órától adják át az EMKE-díjakat. A díjazottak listáját lapunk 2. oldalán közöljük. Gr. Bánffy Miklós-díj: Victor Ioan Frunză rendező részére – több évtizedes sokszínű, értékteremtő rendezői munkásságáért, a magyar és a román színházi kultúra között hidat jelentő életművéért; Bányai János-díj: Miklós Zoltán múzeumigazgató részére – intézményszervező munkásságáért, a múzeumi kiállítások szervezésében nyújtott kimagasló eredményeiért; Janovics Jenő-díj: B. Nagy Veronika televíziós szerkesztő részére – a Román Televízió bukaresti magyar adásában a szórványmagyarság életét bemutató riportjaiért, valamint a Képzelt Kávéház közéleti fórumért; Kacsó András-díj: Virág Endre néptáncoktató részére – az ifjúsági néptáncmozgalomban kifejtett önzetlen és kitartó munkájáért és az általa végzett közművelődési tevékenységéért; Kovács György-díj: Galló Ernő színművész részére – a kolozsvári, szatmárnémeti és marosvásárhelyi színpadokon kifejtett élményszerű, eszközgazdag színészi teljesítményeiért; Kötő József-díj: Bognár Levente aradi alpolgármester részére – Arad város és megye magyar civil szervezete támogatásáért, a közművelődés és magyarságtudat megerősítéséért, az aradi Szabadság-szobor köztéri elhelyezéséért; Kun Kocsárd-díj: Serfőző Levente részére – a szebeni magyarság kultúrájának minőségteremtő ápolásában, önszerveződésének ösztönzésében vállalt kiemelkedő munkásságáért; Gr. Mikó Imre-díj: Papp Szentannai György részére – a kultúra és civil kezdeményesek területén nyújtott szerteágazó támogatási tevékenységéért; Monoki István-díj: Poráczky Rozália részére – a romániai magyar könyvtárosképzés fejlesztését és az erdélyi kulturális örökség tudományos feltárását segítő munkájáért; Nagy István-díj: Bedő Ágnes részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért; Poór Lili-díj: Bartalis Gabriella részére – a kolozsvári színházban, majd a Csíki Játékszín társulatában kibontakozó, két évtizedes érzékeny és élménykeltő színészetéért; Spectator-díj: Sarány István részére – igényes lap- és könyvszerkesztői tevékenységéért, valamint egyéni hangú publicisztikai munkásságáért; Szolnay Sándor-díj: Kákonyi Csilla részére – több évtizedes, kiváló művészi teljesítményéért és a BMC régiófelelőseként kifejtett közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli tagságot adományoz Matekovits Máriának az EMKE bánsági alelnökeként és szűkebb hazájában, Arad megyében végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért. Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 22.Az összetartozás jegyébenErdővidéki ösztöndíjas Fogarason Bokor Csongor tavaly szeptembertől kilenc hónapon át a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa volt Fogarason. A baróti fiatalember nemcsak sikerrel kapcsolódott be a helybeli református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak magyarságot összetartó rendezvényeibe, de újak születésénél is bábáskodott. Az ő érdeme is, hogy az öt éve felszámolt magyar nyelvű oktatás pótlására elindított magyar órák száma heti egyről háromra nőtt; hogy önképzőkör indult és annak rendszeres hazai és anyaországi meghívottjai voltak; és hogy első alkalommal május elején megszervezték a Fogarasi Magyar Napot. Bokor Csongor megbízatása nemrég lejárt, de ennek ellenére szeptemberben visszatér Fogarasra: elfogadták a munkában eddig is tevékenyen részt vevő barátnője, Hollanda Tímea jelentkezését a programba, akivel újabb cikluson át folytatja az elkezdett tevékenységeket. – Miként lesz valakiből a Petőfi-program ösztöndíjasa? – A Baróti Szabó Dávid Középiskolában töltött éveim alatt szavaló- és szép beszéd versenyeken vettem részt, ezek elismeréseképpen 2010-ben jelen lehettem a kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának Magyarságismereti Mozgótáborában. Nagyon tetszett az a tevékenység, amit a Rákóczinál láttam, egyre több feladatot vállaltam működtetésében, mára pedig az alapítvány vezetőségi tagja lettem. Az ösztöndíjprogram lehetőségéről is az alapítványtól szereztem tudomást, és ők biztosították a pályázáshoz szükséges ajánlást is. Mivel nagyon fontosnak tartom a Petőfi-program célkitűzéseit – köztük szerepel a szórványban élő magyarság identitásának megőrzéséhez való hozzájárulás, a fogyóban levő közösségek az anyaországi magyarokkal való kapcsolattartásának elősegítése, az értékőrző munka megszervezése – kapva kaptam az alkalmon. – Napjainkban milyen a magyar élet Fogarason? – Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, tisztában van azzal, valaha milyen jelentős szerepe volt az 1300-as évek elején épített várnak. Azóta a város nemzetiségi arányai megváltoztak. Az 1910-es népszámláláskor a város lakosságának több mint felét a magyarság adta, jelentős volt a szászok száma is, a románság pedig egyharmadot tett ki. Ma már alig három százaléka magyar és egy százaléka német, a többi román. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz a magyarságot megélni. Jóformán nincs „tiszta” magyar házasság, a vegyes házasságban élők zöme pedig román iskolába íratja gyermekét – nem csoda tehát, hogy néhány éve megszűnt a magyar nyelvű I–IV. osztály is. Pedig milyen múltja van az iskolának! Építését még Mikszáth Kálmán szorgalmazta, aki 1892–1910 között a város országgyűlési képviselője volt, Babits Mihály pedig három esztendeig tanított ott! Fogaras nincs messze a tömbmagyarságtól – Baróttól csak nyolcvanöt kilométer, és Sepsiszentgyörgy sincs sokkal távolabb –, ám valahogy mégis „kívül esik.” Ez a mellőzöttség-érzés némileg rányomja bélyegét életükre – részben ezzel is magyarázható, hogy a fiatalság nem ragaszkodik magyarságához, önkéntesen feladja identitását, s kész beolvadni a románságba. – Vannak olyan magyar kulturális és vallási fogódzkodók, melyek működnek, és hatással lehetnek az egyre fogyó közösségre? – Ezen a téren az egyházaknak van meghatározó szerepe: jóformán minden közösségi programot az ők égiszük alatt szerveznek. A Petőfi-program hivatalos együttműködői az unitárius egyház – mentorom a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István volt –, a katolikusok Palkó Sándor karnagy vezetésével az ökumenikus dalárdát működtetik, a reformátusok – remek vezetőikkel Szász Tibor tiszteletes és neje, Szász Imola Rózsa személyében – adtak helyet az általam szervezett Babits Mihály Önképzőkörnek, majd a Fogarasi Magyar Napnak. Bandi Attila és Bandi Márta evangélikus lelkészházaspárral a Fogarastól tizennyolc kilométerre levő Halmágyon tudtunk jól együtt dolgozni. Az egyetlen egyházaktól független szervezet, amely az identitás megőrzéséért dolgozik, a Szabó Gábor vezette RMDSZ. Ezek ereje mind összeadódik, de ahhoz kevés, hogy megállítsa a beolvadást. Ezért is fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy a Tautu Eszter nyugalmazott tanárnő által elindított fakultatív magyar- órák számát párommal egyről háromra emeljük. Gyermekek és fiatalok jöttek a foglalkozásokra, anyanyelvüket nagyon különböző szinten beszélték, szükség volt, hogy tudásuknak megfelelően dolgozzunk velük, de mivel a kis közösséget nem akartuk feldarabolni, csütörtökönként három és hét között közösen megült úgynevezett magyar délutánokat is szerveztünk. Sokat segített, hogy a magyar nyelvet kevésbé ismerők tudásszintjéhez igazított Balassi-füzeteket tudtunk beszerezni. Nem biztos, hogy ezek a foglalkozásokra járó fiatalok mind megmaradnak magyarnak, de jövőbeli családjaik viszonyulása a magyarsághoz biztos sokkal másabb lesz, mint azoké, akiket nem tudtunk kellőképp megszólítani, elérni tevékenységünkkel. – Mivel tudtátok felkelteni a felnőttek érdeklődését? – Említettem, hogy rendszeresen megszerveztük a Babits Mihály Önképzőkört, melynek keretében közéleti és történelmi témákat jártak körbe előadóink. Az elsőt november 4-én tartottuk, Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársa Kisebbségvédelem Romániában címmel értekezett, majd az erdővidéki kapcsolatrendszeremet kihasználva szülőföldemről szakemberek és művészek jöttek el. Ezen találkozásokon akár száz-száztízen is voltak, ami igencsak szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyarság összlétszáma alig haladja meg az ezret. Történelmünk jelentősebb évfordulóiról eddig is megemlékeztek, de igény volt arra, hogy gazdagabb, teljesebb formában kerüljön sor rájuk. Az 1956-os forradalomról megemlékezni közel ötvenen gyűltek össze a református egyház közösségi házában. Szász Tibor tiszteletes áhítatát követően a történelmi előzményeket és az eseményeket én vázoltam röviden, majd szavalatok hangzottak el, megnéztük a Szabadság, szerelem című film egy részletét, végezetül kötetlen beszélgetés keretében azok meséltek, akik élték azokat az időket. Csatlakoztunk a református egyház által évről évre Katalin napján tartott Árva Bethlen Kata-megemlékezéshez is. Fogaras legjelentősebb vallási közösségének azért kiemelten fontos Árva Bethlen Kata személye, mert a XVIII. század elején ő építtette a ma is álló református templomot. Az eseményen minden történelmi magyar egyház képviseltette magát, Szekeres Attila István heraldikus Erdély címerének történetéről tartott vetített képes előadást, fellépett az ökumenikus vegyes kar, és szavalatok is elhangzottak. Társszervezői voltunk annak a halottak napi megemlékezésnek is, amelyen az első világháborúban Fogarason elesett, százhuszonhét monarchiáért harcoló katona emlékét idézték. Bár a többségük magyar, az ott nyugvó katonák nyolc nemzethez tartoznak, ám a városvezetés tudomást sem vesz a temető létezéséről, nem gondozza – pedig az elhunytak között szép számban vannak románok is. Minden bizonnyal sokaknak marad emlékezetes az Erdővidék épített örökségének megismerése céljából szervezett kirándulás is. Végigjártuk Bölönt, Miklósvárt, Barótot, Bibarcfalvát és Kisbacont, az úton pedig végig csengő magyar népdalokat énekeltünk. – Miért volt szükség a Fogarasi Magyar Nap megszervezésére? – Bár programjaink szép számban vonzották a fogarasiakat és a környéken lakókat, de úgy éreztük, hiányzik egy olyan rendezvény, amely a legszélesebb rétegnek jelenthetne igazi nagy ünnepet. Az esemény érdekében összefogtak a magyar történelmi egyházak, s mivel mindenki, akihez csak fordultunk – Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében a Kún Kocsárd Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Petőfi Sándor Program is – mellénk állt, nem volt kétséges, sikeresek leszünk. A feladatot vállaló helybeliek mellé Erdővidékről jelentős önkéntes sereg érkezett. A legkisebbeknek a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete tartott foglalkozást – arcot festettek, szőnyeget szőttek, origamiztak, gipszet festettek és még ki tudja, mi mindennel szereztek örömet –, majd a szintén baróti Kelekótya együttes játszott örökzöld gyermekdalokat. A fogarasiak közül többen is mondták: milyen jó, hogy az egykori iskolaudvar ismét gyermekzsivajjal, magyar énekkel és tánccal telt meg. Mert a tánc sem maradt el! A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola népzenészei tartották a tanítással egybekötött táncházat. Remekül fogadták a baróti művelődési ház Syncron táncegyüttesét, a Csala kürtje fúvószenekart és a Babits Mihály Önképzőkörön már korábban is fellépő Kolumbán Sanyikát. Az esemény a magyar és székely himnusz éneklésével ért véget. Talán azért, mert ritkábban hangzanak el, ott a szórványban mintha másként szólaltak volna meg nemzeti dalaink, mint a tömbmagyarságban, s a szemeken is látszott, különleges pillanat az nekik. – A Petőfi-program kilenc hónapra biztosította ösztöndíjadat Fogarason. Lejártát követően miként tovább? – Az ösztöndíjam lejárt, de elfogadták párom jelentkezését, és vele szeptemberben visszatérek. Nagyon szeretném folytatni mindazon rendezvényeket, melyeket elkezdtem, s a visszajelzések alapján a magyarság hasznára voltak. A Fogarasi Magyar Nap is megmutatta, milyen összetartó ereje van, ezért folytatni, sőt, bővíteni kell. Sok jó ember és cél van Fogarason, amiért dolgozni illetmény nélkül, önkéntesen is érdemes. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 2.Az ozsdolai gyémántok legendájáról (Interkulturális gyermekrendezvény Ozsdolán)Az ozsdolai sportcsarnokban és annak környékén tegnap délután ért véget az az ötnapos interkulturális nappali foglalkozás, amelyet a Gyulafehérvári Caritas egy időben három helyszínen – Ozsdolán, a Maros megyei Mezőpaniton és a Hargita megyei Siménfalván – szervezett meg. A programok mindhárom településen különböző tematikájú tevékenységek köré szerveződtek. A rendezvények a United Networks – integrált kezdeményezés hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatásáért című program részeként zajlottak. „A cél elsősorban az volt, hogy a helyi, szegényebb családokból származó gyermekek nyarát színesebbé tegyük, valamint elősegítsük a különböző etnikumú gyermekek közötti jobb együttműködést, egymás elfogadásának megerősítését” – mondta el Hubbes Kinga szervező, a Caritas regionális képviselője. A rendezvény az „ozsdolai gyémántok” legendájára épült: öt napon keresztül interaktív, játékos foglalkozásokat biztosítottak a helyi Kun Kocsárd-iskola zömében I–IV. osztályos tanulói számára. Eredetileg harminc kisiskolásra gondoltak, de túljelentkezés volt, több mint nyolcvanan küldtek be rajzot a Caritas pályázatára. A mesebirodalomra épített tevékenységeken rendszeresen nyolcvanan voltak jelen. A programban sport-, kézműves, ügyességi, zenés-táncos, mesés és zöld nap szerepelt, a tábor az alkotások kiállításával zárult. A rajzokat és az általuk készített festett madáretetőket az iskolának ajándékozták a táborozók. Hubbes Kinga azt is elmondta, munkáját Kosztándi Teréz és Péter Szabolcs közösségfejlesztő mellett helyi önkéntesek segítették. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 12.Nevenincs és Sosemvolt birodalomInterkulturális nappali foglalkoztató gyerekeknek Öt napon át gyerekzsivaj töltötte be az ozsdolai sportcsarnokot és környékét, hiszen reggeltől délutánig 80 kicsi és nagyobb gyerek fordult meg a Caritas által szervezett interkulturális nappali foglalkoztatáson. A rendezvény szerves része volt a fentebb említett projektnek, gyakorlatilag a helyi közösség igényéből született meg, hiszen többször elhangzott részükről, hogy milyen jó lenne ilyent szervezni itt, az ő falujukban is. Eredetileg harmincfősre tervezték, ám sok gyereknek nincs lehetősége, hogy táborozni menjen, így hamar kiderült: több mint duplája lesz a résztvevők száma. Az első nap a megismerkedés, egymás elfogadása, a különböző emberi értékek – barátság, szeretet – köré szerveződött. Második nap, a sportnapon az együttműködésen volt a hangsúly, a kicsiknek különféle próbákat kellett kiállniuk, majd végül legyőzniük a sárkányt. Harmadnap vásári programmal kedveskedtek nekik, a változatos, mókás feladatok teljesítése után kincseket kaptak, amiket beválthattak különböző apró ajándékokra. Negyedik nap ügyességi próbákon vettek részt. A Kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület csapata is részt vett a nappali foglalkozás zárónapján, ahol nyolcfordulós vetélkedővel bírták játékra a diákokat. Az egyesületet a rendezvényen Silvia Blanco Gonzalez, Jenya Ohanyan és Enrique De Paz Miguel EVS-önkéntesek, valamint Derzsi Katalin és Ráduly Attila képviselték. A rövid programismertetőt és bemutatkozást követően a sportcsarnokban és annak környékén játszózónát alakítottak ki, majd a Kun Kocsárd-iskola 80 tanulóját csapatokba osztották, és elkezdődött a verseny. A többórás vetélkedő fő célja a mozgás, a kreativitás, a logikus gondolkodás, valamint az együttműködés, csoportmunka, versenyszellem fejlesztése volt, amelyek hosszú távon meghatározhatják tanulmányi sikereiket is. „Jó volt látni, hogy az önfeledten játszó gyermekek az akadályokat örömmel küzdötték le”, mondták a zöldnaposok. – Mesevilágot próbáltunk teremteni számukra, innen a címadás is, mindenekelőtt értékekkel dolgozunk. A gyakorlati próbák mellett mindig van egy másik síkja is a dolognak, lényeges, hogy nagyon sokat beszélgessünk, tudatosítsuk a pozitív viszonyulást, elfogadást. Húsznál több önkéntesünk segít, és ami a legfontosabb: nagy részük innen, Ozsdoláról, a helyi és a roma közösségből. Nagyon nagy nyitottságot tapasztaltunk, főként a 15–16 éves korosztályhoz tartozók részéről, akik már nem a programban vesznek részt, hanem segítik annak megvalósulását, figyelnek, gondoskodnak a kisebbekről. Ez is volt a cél, hogy bevonjuk, mozgósítsuk őket, és együttműködjenek, elmosódjon a közösségek közötti határ – osztotta meg Hubbes Kinga. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. július 16.Algyógy értékeirőlÉrdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre. Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe. Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát). Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement. 1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE). A faluban található ortodox templom a 18. században épült. Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett. Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították. A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc. A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára. Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek. Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. augusztus 17.Gitártáborok AlgyógyonAmikor végre jól szólnak az akkordok Kilencedik éve tanulhatnak gitározni a fiatalok a Hunyad megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az IKE jóvoltából. Az Algyógyi Ifjúsági Központ két héten keresztül volt hangos a fiatalok énekétől, gitárjátékától, jókedvétől: július 11–16. között a gimnazisták, július 25–31. között pedig a középiskolások tölthettek egy hetet a kedvenc hangszerük tanulmányozásával. A két táborban több mint 50 fiatal és 21 önkéntes vett részt. Az előző évek szokásához híven idén is több csoportban zajlott a gitároktatás: volt, aki az első napokban még csak ismerkedett a hangszerrel, mások már a nehezebben lefogható akkordokat tanulták, sőt, olyan csoport is volt, amelyik az első naptól fogva egy-egy szöveg megzenésítésével foglalkozott. Az oktatáson kívül fontos szerepe volt a reggeli áhítatoknak és az esti bibliaóráknak, a közös énekléseknek, a csapatjátékoknak és a sportnak is. A középiskolások áhítatainak a különlegessége ebben az évben az volt, hogy külön kiscsoportokban zajlottak: voltak olyanok, akik reggelente fákat öntöztek és öleltek, mások a reggeli kávézás és kakaózás mellett csendesedtek el egy zsoltáron elmélkedve, egy másik csoport énekek szövegét vagy különböző önismereti játékokat játszva csendesedett el, s voltak olyanok is, akik bibliai történeteket dolgoztak fel bibliodráma formájában. A résztvevők a két oktatás között sem unatkoztak, hiszen délutáni programként többek között betekintést nyerhettek az íjászat rejtelmeibe, volt foci és kosarazás, működött a Pendülő, ahol mindenféle hideg finomságok várták a nagy hőségben odatévedőket, és a szokásos strandolás sem mAradhatott el. Az esti programok is nagy izgalmakat tartogattak: egyik este fogalmazást kellett írniuk Kun Kocsárdról, természetes alapanyagokból hangszert készíteni, s különböző helyszíneken megadott témákban képeket készíteni – mindezt úgy, hogy a játék kezdetén kapott tojásnak mindenik képen szerepelnie kellett; egy másik este, mindenféle vicces feladatot kellett végrehajtaniuk a csapatoknak a tojástöréstől kezdve egészen a vizet kanállal evésig. Idén sem mAradhatott el a tehetségkutató: az Algyógy’s Got Talent-en mindenki megcsillogtathatta tehetségét. A slam-től elkezdve a népdaléneklésen keresztül a festmények bemutatásáig és az éneklésig mindenfélét hallhattunk. A program nem jöhetett volna létre az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatása nélkül, akinek ez úton is köszönjük. Kilencedik éve tanulhatnak gitározni a fiatalok a Hunyad megyei Ifjúsági Keresztyén Egyesület és az IKE jóvoltából. Az Algyógyi Ifjúsági Központ két héten keresztül volt hangos a fiatalok énekétől, gitárjátékától, jókedvétől: július 11–16. között a gimnazisták, július 25–31. között pedig a középiskolások tölthettek egy hetet a kedvenc hangszerük tanulmányozásával. A két táborban több mint 50 fiatal és 21 önkéntes vett részt. Az előző évek szokásához híven idén is több csoportban zajlott a gitároktatás: volt, aki az első napokban még csak ismerkedett a hangszerrel, mások már a nehezebben lefogható akkordokat tanulták, sőt, olyan csoport is volt, amelyik az első naptól fogva egy-egy szöveg megzenésítésével foglalkozott. Az oktatáson kívül fontos szerepe volt a reggeli áhítatoknak és az esti bibliaóráknak, a közös énekléseknek, a csapatjátékoknak és a sportnak is. A középiskolások áhítatainak a különlegessége ebben az évben az volt, hogy külön kiscsoportokban zajlottak: voltak olyanok, akik reggelente fákat öntöztek és öleltek, mások a reggeli kávézás és kakaózás mellett csendesedtek el egy zsoltáron elmélkedve, egy másik csoport énekek szövegét vagy különböző önismereti játékokat játszva csendesedett el, s voltak olyanok is, akik bibliai történeteket dolgoztak fel bibliodráma formájában. A résztvevők a két oktatás között sem unatkoztak, hiszen délutáni programként többek között betekintést nyerhettek az íjászat rejtelmeibe, volt foci és kosarazás, működött a Pendülő, ahol mindenféle hideg finomságok várták a nagy hőségben odatévedőket, és a szokásos strandolás sem mAradhatott el. Az esti programok is nagy izgalmakat tartogattak: egyik este fogalmazást kellett írniuk Kun Kocsárdról, természetes alapanyagokból hangszert készíteni, s különböző helyszíneken megadott témákban képeket készíteni – mindezt úgy, hogy a játék kezdetén kapott tojásnak mindenik képen szerepelnie kellett; egy másik este, mindenféle vicces feladatot kellett végrehajtaniuk a csapatoknak a tojástöréstől kezdve egészen a vizet kanállal evésig. Idén sem mAradhatott el a tehetségkutató: az Algyógy’s Got Talent-en mindenki megcsillogtathatta tehetségét. A slam-től elkezdve a népdaléneklésen keresztül a festmények bemutatásáig és az éneklésig mindenfélét hallhattunk. A program nem jöhetett volna létre az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatása nélkül, akinek ez úton is köszönjük. Takács Kató Kata Nyugati Jelen (Arad) 2017. február 20.Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.) –A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni? – Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg! –Hogy valósult meg a Csiky önállósulása? – Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni. –Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként? – A Szabadság-szobor kiszabadítása. –Mesélnél erről? – 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól. –Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán? – Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden. –Történt valami rendellenesség a szobor körül? – Nem. Semmi… És 2004-ben felállították. –Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban? – Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük. –Melyik volt az első elhangzott román szó? – Arad… Ezt én agyaltam ki. *** –Hogy kerültél a minisztériumba? – Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal. –Jól érezted magad Bukarestben? – A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé. –Hétvégeken hazajártál? – Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott. –A minisztériumból mentél nyugállományba? – Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon. –Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy? – Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok. –Elégedett vagy? – Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok. –Jól érzed magad a bőrödben? – Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam. *** –Mondjál, kérlek, néhány szót családodról! – Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság. –Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom? – Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes. –Szakmai elégedettségedet mivel indokolod? – Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője. –A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni. – Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma. –Milyen tervek vannak még a tarsolyodban? – Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is. –Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy. – Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam. –Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e? – Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek. *** –Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte. – Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával. –A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte. – Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni. –Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel? – Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem. –Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre? – Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam. –Mivel szórakozol szabadidődben? – Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét. –Utaztál sokat külföldre? – Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is. –A képzőművészet, az irodalom vonz-e? – Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani. –Milyen a politikai beállítottságod? – Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad) 2017. április 4.EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombatonAz idei díjazottak listája Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia). A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus. Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára). EMKE-díjak 2017 Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért. Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért. Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért. Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért . Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért. Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását. Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért. Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért. Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért. Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen. Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 10.Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkájaÉletműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét. Növekvő hazai és anyaországi támogatás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki. Megújulást sugall az EMKISZ Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot. Tíz EMKE-dij lelt gazdára Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus. Életműdíj Vizi E. Szilveszternek Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára. Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 20.Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivéA Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget. – Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé. Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett. – Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott. Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat. – Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója. Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató. Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti. Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. július 8.Történelmi előadások DévánSzent László korszaka és a keleti magyarok Szent László királyunkról szólt a Kun Kocsárd egyesület által szerda este szervezett történelmi előadás első része, a második pedig a keleti magyarokról. A rendezvény a szórvány–székely együttműködés keretében zajlott, a budapesti történészeket a háromszéki megyei tanácsos, Demeter László hívta meg Barótra, s a dévai Kun Kocsárd Egyesülettel való egyeztetés nyomán útközben Déván is megálltak. Dr. Darkó Jenő történész Szent László király korszakát mutatta be a Téglás Gábor iskolában tartott előadásán. A tizenegyedik század vége ugyanis a magyar történelem egyik kevésbé ismert időszaka, Szent László korszakáról például kevesebbet tud a történelemtudomány, mint államalapító Szent István király fél évszázaddal korábbi korszakáról. Holott az 1077 és 1095 között uralkodó Szent László a magyar történelem kiemelkedő személyisége volt, aki nemcsak Nagyvárad alapításával és az államalapító király, illetve Imre herceg szenté avatásával írta be nevét a magyar történelembe. Szent László nehéz európai viszonyok között folytatott ügyes politikájával megerősítette Magyarországot, szinte visszaállította annak önállóságát az előző évtizedek hanyatlása után. Az már csak a történelem fintora, hogy Szent László király – akárcsak a Szent István után 1301-ig uralkodó Árpád-ház valamennyi királya – annak a Vazulnak a leszármazottja, akit az államalapító királyunk megvakíttatott, fiait pedig külföldre száműzte. Szent László nemcsak a pápa, a német császár és a bizánci uralkodó között lavírozott ügyesen, hanem egyházszervező is volt, a váci püspökséget ő alapította, s szintén ő helyezte át a bihari püspökség székhelyét Biharról az újonnan alapított Nagyváradra. Horvátország és Magyarország évszázados közös sorsa is Szent László politikájának köszönhető, ő rakta le alapjait, de csak utódja, Könyves Kálmán király idején teljesült ki. Dr. Benkő Mihály keletkutató évtizedek óta folytat tanulmányutakat Ázsiában a keleti magyarság felkutatására. Vagyis azon magyar törzsek felkutatására, melyek nem vettek részt a honfoglalásban, nem vonultak be a Kárpát-medencébe, hanem a keleti sztyeppéken maradtak. Előadásában a mai Kazahsztán északi részén talált, magát magyarnak nevező közösséget mutatta be. Természetesen nem magyarul beszélnek, a különválástól eltelt több mint ezer év során számos környező néppel keveredett, a magyarokhoz való kötődés tudata azonban megmaradt. A rokonság kérdése azonban fölöttébb vitatott, számos magyarországi történész egyenesen tagadja, hogy a dr. Benkő Mihály által felkeresett „kazah-magyaroknak” egyáltalán közük van az európai magyarsághoz. Chirmiciu András / Nyugati Jelen (Arad) 2017. július 29.Új őstörténeti folyóirat: Kelet KapujaKelet Kapuja címmel új őstörténeti folyóirat jelent meg a baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában. A folyóirat főszerkesztője dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, a szerkesztőbizottság tagjai: dr. Czeglédi Katalin nyelvész, szlavista, Kelet-kutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos, Sántha Attila irodalmár. A Kelet Kapuja felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg., az első számon 2017. július-szeptember keltezés olvasható. Jövő szerdától kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain. A lap beköszöntőjében írják, hogy közel két éve készülnek egy olyan tudományos folyóirat indítására, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépeinek nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A tudományos írások, tanulmányok mellett beszámolnak jelentős tanulmányutakról, a tudomány magyar és nemzetközi híreiről. A tudományos cikkek összefoglalóját angolul is közlik. A témakör hatalmas és szerteágazó, ezért olyan címet kívántak adni a folyóiratnak, amely mindezt magába foglalja. Az ötletek közül a Kelet Kapuja név mellett döntött a szerkesztőbizottság. A cím mindkét szava magyar, a messze ősi múltban gyökerezik, a ma élő rokon nyelvekben is használatos. Az első szám tartalmából: Aradi Éva: A baktriai királyi szkíták; Csutak Bodroghy Attila: A magyar–székely hunhagyomány kérdésköre; Obrusánszky Borbála: A hun főhatalom kérdése; Czeglédi Katalin: A Turán név a földrajzi nevek tükrében; Sántha Attila: A székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavainak” kérdéséhez; Dimádzsav Erdenebátor: A hunok anyagi kultúrája Mongóliában; Guldana Sarbassova: A ló mint a kazakok kulturális öröksége; Harangozó Imre: Vadászok útján, égi csapáson; Obrusánszky Borbála: A Kaukázus ismeretlen keresztényei. A Hírek rovat címei: A kovásznai Kőrösi Csoma Napokról; Együttélő rómaiak és hunok; Mongol lókultúra bronzkori eredete; A szanszkrit nyelv őshazája Szíria?; Honnan jöttek a szkíták? Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 28.Kelet Kapuja 2. (Megjelent)Megjelent a Kelet Kapuja őstörténeti folyóirat október–decemberi, második száma. A baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában nyomdafestéket látott folyóirat főszerkesztője Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg, az első számon 2017. július-szeptember keltezés volt olvasható. A tudományos folyóirat a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépei nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A lapszám tartalmából: Neparáczki Endre–Török Tibor: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel; Obrusánszky Borbála: Jugra, Jugria és a magyar őstörténet; Erdélyi István–Benkő Mihály: A xiongnuk régészeti kutatása Mongóliában a legújabb eredmények tükrében; Harangozó Imre: Kelj, Szent István, mer’ megvirradott; M. G. Dzsanasvili: Nimród Könyve; Ajbolat K. Kuskumbajev: A magyar (madjar, madzar) etnonim kérdéséhez közép-ázsiai források alapján; Czeglédi Katalin: Csuvasok és böszörmények; Mubariz C. Helilov: Sabran és a szabírok; Baldzsignjam Bajancagán: A hun–kínai háború felirata; Harangozó Imre: Kalugarény – Az utolsó szó jogán. A 128 oldalas folyóirat kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain, a baróti Tortoma könyvüzletben (12,50 lej). Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 7.Eredetünk kutatásának szócsöveKelet Kapuja A baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kun Kocsárd Egyesület egy új, negyedévenként megjelenő őstörténeti folyóiratot indított Kelet Kapuja címmel. Első száma júliusban került a standokra, a második pedig októberben. A tetszetős megjelenésű, képekkel gazdagon illusztrált lapnak dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, keletkutató a főszerkesztője. Amint azt a szóban forgó kiadó igazgatójától és egyesület elnökétől megtudhattuk, a Baróton immár negyedik alkalommal megtartott Magyar Örökség-táborban érlelődött meg a folyóirat indításának gondolata. Az itt évente összeverődő előadók megítélése szerint ugyanis szükség volt és van egy olyan tudományos kiadványra, mely közlési lehetőséget biztosít az akadémiaitól eltérő álláspontot képviselő magyar őstörténet-kutatóknak, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik hazai és külföldi szakértők tanulmányain keresztül, és amely bemutatja a saját és rokon népeink nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől, napjainkig. Mindehhez pedig figyelembe veszi a témával foglalkozó tudományágak, többek között a régészet, történelem, nyelvészet, néprajz, embertan, népzene és genetika művelőinek véleményét és eddig elért eredményeit. A folyóiratban azonban nem csak a tudós társadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődők szélesebb táborához is, ezért a megjelenésre szánt dolgozatok és tanulmányok közérthető, illetve olvasmányos nyelvezeten vannak megírva. Céljaik eléréséhez az alapítóknak a maguk területén nemzetközi hírnévnek örvendő tudósokat sikerült megnyerni. Így a már említett főszerkesztőn kívül dr. Ceglédi Katalin nyelvész, szlavista, keletkutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos és Sántha Attila irodalomtudós is tagja a szerkesztőbizottságnak. Nem véletlen a címadás sem, hiszen a szerteágazó és több tudományágat magába ölelő témakörre való tekintettel olyat kerestek, amely mindezt magába foglalja és tükrözi. E meggondolás után pedig a választás azért esett a Kelet Kapuja elnevezésre, mert mindkét tagja a messzi múltban gyökerező magyar szó, és a ma élő rokon népek nyelvében is megtalálható. A júliusban megjelent első lapszámban a baktriai királyi szkítákról olvashatunk Aradi Éva tollából, Csutak Bodroghy Attila a magyar-székely hunhagyomány kérdésköréről értekezik, Obrusánszky Borbála a hun főhatalomról, Czeglédi Katalin a Turán névről, míg Sántha Attila a székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavairól. Dimádzsav Erdenebátor A hunok anyagi kultúrája Mongóliában, Guldana Sarbassova A ló, mint a kazakok kulturális öröksége, Harangozó Imre Vadászok útján, égi csapáson, Obrusánszky Borbála A Kaukázus ismeretlen keresztényei címmel közöl tanulmányt. Rövid írások találhatók továbbá benne a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Napokról, a rómaiak és hunok együttéléséről, a mongol lókultúra eredetéről, valamint a szanszkrit nyelv és a szkíták őshazájáról. A folyóiratra előfizetést a kiadónál fogadnak el, ugyanakkor újságárudákban meg is vásárolható. Érdeklődni a [email protected] e-mail-címen lehet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
